- Tudom, hogy még nem teljesen érted, de nem is baj. Azért mondom, hogy majd mikor felnősz, emlékezz rá: soha nem vagy egyedül. Mi mindig ott vagyunk, hogy segítsünk.
- Amikor felnövök? Miért? Addig nem találkozunk?
- De igen. Én legalábbis szeretném – mosolyog Lilian. – Csak tudod, te vagy az első védencem.
Még csak nemrég fejeztem be az angyaltanfolyamot, s azt hiszem, kicsit féltem, hogy hogyan döntesz majd a későbbiekben, akarod-e a támogatásomat vagy sem, s ezért inkább már most minden lényegeset rád zúdítottam.
- Angyaltanfolyam? Angyallá lehet válni? Akár én is lehetek az?
- Ó, azt én nem tudom. Az tőled is függ. Attól, hogy hogyan éled le az életed. De ha gondolod, bepillantást már most is nyerhetsz Angyalországba.
- Elvinnél? – csapja össze a tenyerét örömében Anna.
- Végül is… - gondolkodik el Lilian. – Végül is ez nem szerepel a tilalmi listán. … Nem, ez biztos nincs rajta…
- Ööö… - szakítja félbe a töprengést Anna. – Most megyünk?
- Igen.
- A szüleim aggódni fognak, ha reggelre nem érünk vissza.
- Visszaérünk. … Gyere! Fogd meg a kezem!
Anna kiszállt az ágyából, és úgy pizsamásan Lilian mellé lépett. Ujjai Lilian ujjaira simultak.
Lilian becsukta a szemét, összpontosított, s hófehér fény kezdett áradni testéből, először csak haloványan, majd egyre fényesebben, míg végül Anna körül is sziporkázni kezdett, s mindkettőjüket tojáshéjként védően körbeölelte.
A nagy ragyogásban Anna hirtelen egy alagutat látott maga előtt, melynek a végén ugyanolyan fehér fény csillogott, mely őket is körbevette.
- Gyere! Ülj a hátamra! – mondta a levegőben úszó Lilian, s Anna a hátára mászott, óvatosan, a szárnyak mögé, melyek apró rebegésüket széles szárnycsapásokra váltották, alighogy Anna komótosan elhelyezkedett.
Az alagút sötét volt, Anna mégsem félt. Lilian kényelmesen csapkodott szárnyaival, a belőle áradó fény az alagút falát is megvilágította.